A táj

Körbenézel, kritikus szemed tárva hagyod a világnak.Virágok millió reszketnek szavaidtól, fák százai süvítenek neked vissza. Egyet mondok, mikor a tájba nézel, lelkedbe látsz, görbe, tudatlan őnmagad tekint vissza rád. Kisérteties arc, árbus szemek, ne várjunk tőled jót, ezt már észreveszem.. pontatlan mondataid, gazdátlan gondolataid, alkotói nem te vagy. Füledbe suttogják, mond, hogy vége már, hogy többé nincsen, hogy a hosszú, kemény munka emlékeit szórja már. Csak gondolj bele, álmod mi ehhez köt, vágyad mi utadhoz vezetett. Bár tudom süket fülekre talál mit mondok én neked, de talán a benti kishang szólít majd meg. A táj a tűz, az álmok szővője, a virágok, a fák a kis parazsak, ezek teszik igazán egyedivé és tökéletessé. Régen alkották már, évek sodorják, évek során lett kis parazsakból egy egész alkotói munka, egy  kialudhatatlan tűz. Szárnyat bontott ezer meg ezer madár, bár félnek a beborító téltől, a fagy után újra visszatérnek. Az otthonukon a tét. Hordozd szíveden a millió halott lelket,meg az otthontalan sok életet. Nehéz súly fog rád nehezedni, ahogyan a zord idő, na meg az emberi kéz is ránehezedeik a vidám tájra. A zord idő tán múlandó, s visszatér a csodálatos látnivaló, de mi lesz az emberi kézzel, mit alkotott bár megsemmisíthető, de nem visszafordítható. Kérlek tehát, jól gondold meg. Sorsfordító minden szó, minden hang egy újabb élet vagy halál. Kérlek nézz az égre, forogj körbe, élvezdd mit az élet adott neked, majd kérlek állj meg. Látod elszédültél, látod a szél is megringat, a fej is elkábul. Nézz most a tájra és gondold meg, mit elterveztél fájni fog-e idők során ott legbelűl. Érezni fogsz-e egy ürességet, egy végelláthatatlan ürt, amely nem tölthető be? Hiányozni fognak-e a csicsergések, az illatok, a susogások? Hiányzonak-e majd a nevetések melyeket családod körében töltöttél itt? Hiányozni fog-e majd, hogy újra csak körbe-körbe forogj és légy újra kisgyerek?